Posted by edit@ on Nov 30, 2018 in Blogin', Wuhan-i napló | 0 comments

2018. november 30, péntek 83. nap, 48 van hátra Ma kicsit levert vagyok, elütöttem a napot konzultációval, s aztán valamivel. Filmeket nézek, haszontalankodok; posztokat olvasok, posztot írok. Este tíz múlt, a szemközti pályán eloltották már a villanyt. Vége a napnak. Gesztenyét eszek vacsorára… Egyedül vagyok, egyedül is érzem magam. A gesztenyét az egyik hallgatótól, Unától kaptam, egy levélke kíséretében. Meghatódtam tőle. Felzárkóztató konzultációt tartottam ma, és előterjesztettem a hallgatói kiállítás koncepcióját Philipnek. (Ez utóbbi természetesen az angol neve a Design Iskola a bennünket külföldieket menedzselő kínai tanárnak; máig sem tudom, hogy ez miben valósul meg a számára juttatott bérpótlékon kívül.) Mindent megtettem tehát, hogy kihozzak valami jót ebből a napból, ennek ellenére mégis üresnek, haszontalannak érzem magam. Túl magasak az elvárásaim, nem vagyok képes kellőképpen “leszállítottani az igényszintemet, hogy sohase kelljen csalódnom se magamban, se az életében.” Ezt ma olvastam a kedvenc blogoldalamon. Rám jellemzően igaz. Ma olvasni fogok. Holnapi programként elmegyek könyvtárba; kevesen látogatják az angol szekciót, pedig csodálatos gyűjteménnyel rendelkezik, egyes könyvek lapjai még őrzik a nyomdafesték illatát, többségük érintetlen. Szmog van; vágni lehet a szmogot. Rondán köhögök tőle. Iván, a francia kolléga maszk viselésével próbálkozik. Állítja, hisz benne, hogy segít. Nem tudom… Főzök holnap valamit. Alkotok. 48 nap van hátra. Vajon mennyi idő elteltével várnak még valakit otthon, vagy pont elegendő idő ez arra, hogy a hiányból gyógyultan elfelejtsék? Ez a hétvége is elmúlik. by edit@...