Nem könnyű művészként teljesíteni ott, ahol a közönség konzekvensen kritikusan viszonyul a szükebb környezetében élő művészek által előállított termékek minőségéhez és értékéhez. Annak ellenére is így van ez, hogy a kritika köztudottan ösztönző hatással van a művészi teljesítményre.
A lokális művészek teljesítményének felzárkóztatása a nemzetköti trendekhez nem csak a lokális művészek ügye, hanem a közösségé is, amelyben élnek és alkotnak. Ámbár elmondható, hogy a felelősségvállaláshoz való viszony mindig is megosztotta a művészetpártolókat, és a tágabb értelemben vett közönséget; ez egyetlen korban sem volt “példásnak” mondható, annak ellenére sem, hogy a közönségnek éppen annyira szüksége volt a művészre, mint annak a közönségre.
A művészeti trendek és termékek befogadása és kritikája mindig is hajtóereje volt a társadalmi életnek. Ilyen értelemben nagyon fontos megőrizni mindazoknak a bemutatkozási lehetőségeknek a folytonosságát, amelyek az egyes alkotók, illetve alkotói csoportok tagjainak munkájába adnak betekintést, legyenek bár a kiállítók grafikusok vagy médiadizájnerek, textiltervezők, alkalmazott festészettel vagy szilikáttal foglalkozó iparművészek, és tevékenykedhetnek azok az (ipar)művészet bármely területén, mint alkotók, pedagógusok és gondolkodók. Ezek a kreatívak azok, akik környezetük (ez esetben vizuálisan kommunikálható) esztétikai értékrendjét alakítják, olyan felismerhető jegyekkel “tarkítva” azt, amitől ez a lokális művészet vonzóvá válik, pont azért mert lokálisan egyedi.
A művészet és a dizájn, vagyis a formatervező iparművészet, ahogyan az ide sorolható mindazon tevékenységek is, amelyek a tárgyi világ formai-esztétikai kialakítását eredményezik, behálózzák a társadalmi-kultúrális létet, és a mindennapokat. Ezáltal nem egyénileg a művésznek kell hangsúlyoznia saját munkájának fontosságát, se pedig önerőből kivívni az elismerést, még a mostanihoz hasonló, erőszakosan gazdasági beállítottságú korban sem, amilyenhez hasonlók voltak, és lesznek. Hanem a társadalomnak kell felismernie e tevékenységek kultúraalkotó fontosságát egyénileg, és intézményesített értelemben is; nem megtűrve, hanem igen is ösztönözve az alkotókat arra, hogy időszakosan bepillantást adjanak munkájukba a közönségnek.
Mindezt válaszul jegyzem le a Hét Nap Online cikkére, és más fórumokon talált írásokra, amelyek rámutatnak a Szabadkai Iparművészek és Formatervezők Egyesülete által szervezett legutóbbi, Vajdasági Magyar Iparművészeti Biennálé kiállítás hűvös társadalmi támogatottságának előzményeire, és a bemutatkozás egyre szűkülő tereire. Ugyanitt rámutattak Boros György grafikusművész közismerten fáradhatatlan, és áldozatkész mentori tevékenységét, kiemelve ezzel együtt a vajdasági művészet hagyományainak, és minőségi értékeinek megóvásáért küzdő művészek munkáját. Mindezt a társadalmi kultúrális háttérintézményeknek nem megtűrni, és még csak nem is felkarolni, hanem ösztönözni és támogatni kellene.
A kultúra finanszírozása nyilván pénzkérdés. Annak ápolása, ilyen szempontból, gazdasági feladat. Akinek tehát az a dolga, hogy ennek feltéteieit megteremtse, az kérem végezze ezt a feladatot a pozíciójával arányos szintű felelőségvállalással, a közjó érdekében! A művészek és dizájerek pedig hadd tegyék tovább a dolgukat, jogot formálva az időszakos bemutatkozásra; de amit bemutatnak, az igenis képviseljen minőséget!
edit@