Semmi nem történt ma, említésre méltó. Írtam hát egy szonettet.
Read More84: Semmiség
83: Gesztenyevacsora
2018. november 30, péntek 83. nap, 48 van hátra Ma kicsit levert vagyok, elütöttem a napot konzultációval, s aztán valamivel. Filmeket nézek, haszontalankodok; posztokat olvasok, posztot írok. Este tíz múlt, a szemközti pályán eloltották már a villanyt. Vége a napnak. Gesztenyét eszek vacsorára… Egyedül vagyok, egyedül is érzem magam. A gesztenyét az egyik hallgatótól, Unától kaptam, egy levélke kíséretében. Meghatódtam tőle. Felzárkóztató konzultációt tartottam ma, és előterjesztettem a hallgatói kiállítás koncepcióját Philipnek. (Ez utóbbi természetesen az angol neve a Design Iskola a bennünket külföldieket menedzselő kínai tanárnak; máig sem tudom, hogy ez miben valósul meg a számára juttatott bérpótlékon kívül.) Mindent megtettem tehát, hogy kihozzak valami jót ebből a napból, ennek ellenére mégis üresnek, haszontalannak érzem magam. Túl magasak az elvárásaim, nem vagyok képes kellőképpen “leszállítottani az igényszintemet, hogy sohase kelljen csalódnom se magamban, se az életében.” Ezt ma olvastam a kedvenc blogoldalamon. Rám jellemzően igaz. Ma olvasni fogok. Holnapi programként elmegyek könyvtárba; kevesen látogatják az angol szekciót, pedig csodálatos gyűjteménnyel rendelkezik, egyes könyvek lapjai még őrzik a nyomdafesték illatát, többségük érintetlen. Szmog van; vágni lehet a szmogot. Rondán köhögök tőle. Iván, a francia kolléga maszk viselésével próbálkozik. Állítja, hisz benne, hogy segít. Nem tudom… Főzök holnap valamit. Alkotok. 48 nap van hátra. Vajon mennyi idő elteltével várnak még valakit otthon, vagy pont elegendő idő ez arra, hogy a hiányból gyógyultan elfelejtsék? Ez a hétvége is elmúlik. by edit@...
Read More1: Indulás, érkezés
2018. szeptember 10. (Indulás BUD 12:27 > FRA 13:47) Alattam az Alpok; a látvány fenséges. A Lufthansa járata igazán kényelmes. Budapesttől Frankfurtig mintegy másfél óra az út, túl rövid idő ahhoz, hogy feldolgozzam: nincs vissza. Izgatott vagyok és reményekkel teli, és persze szomorú amiatt, akiket és amit otthon hagytam. Félek az ismeretlentől, ami a részemmé vált, és ismét azzá lesz. Még most sem tudom, hogy pontosan mire is mondtam tehát igent: a kihívás hiányzott-e vagy a szeretett Ázsia? Bevonzottam-e talán ezt a lehetőséget? Biztosan. Egy részem tartozik ide: a nevem, a származásom, az életem egy része Ázsia – volt és lesz. Isten ravasz, de nem rosszindulatú. “Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek…” Kértem-e, kerestem-e, zörgettem-e, hogy életem nem várat fordulatot vett, s már hiába hárítottam a lehetőséget józan ésszel mérlegelve a vállalás lehetséges kockázatait, és odáztam el a döntést: az végül mégis felülkerekedett rajtam. Attól tartok, a családom ezt már előbb tudni vélte, mint én magam. S így összességében, nem kivánhatok többet szeretteim támogatásánál azon vállalásaimhoz, melyek meghaladni látszanak az erőmet. Nézem alant a tájat… Felhős. Szép. Frakfurtban néhány óra a várakozás. A reptér szép, kultúrált és kényelmes. Elteszek egy New York Times-t meg egy The Times-t; ki tudja, jó lesz még valamire. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ 2018. szeptember 11. reggel 8:30 – Peking: érkezés, átszállás. A Pekingi reptér barátságtalan. A Kínába való belépés körülményes. Idegen vagyok itt: más faj, más nép, más kultúra. Mások a szagok. Megnéznek, mert fehér vagyok. Átszállok egy lelakott Air China gépre; további jó egy óra Wuhanig. A gépen hideg van. Löncsre kínai kosztot kapunk. Nem túl bizalomgerjesztő és szegényes, de éhes vagyok, megeszem. A silány utas-takarót használat után begyömöszölöm a hátizsákba. Szégenlem magam emiatt, de tudom, hogy szükségem lehet rá. (Úgyis kidobnák…) Két lány vár kézzel írott táblát tartva fel a nevemmel a kijáratnál. Megtudom, hogy az egyik az aszisztensem. Helyes. Hát, elkezdődött tehát. Kínában vagyok. Taxiban ülök, és suhan mellettem a tizenmilliós megapolisz,...
Read More